Valahányszor a könyvek felett szenvedek és több órás tanulás után rá kell jönnöm , esélytelen vagyok. Nem hiszem , hogy valaha is az ELTE japántanszékén fogok tanulni.
Kurva szar érzés ez. Tudom , hogy reménytelen vagyok , de akkor is csinálnom kell. Talán tévedek, talán csak ez a kikurt magány miatt vagyok ilyen.De mintha valaki folyamatosan azt üvöltené a fülembe , hogy halott vagy.
Bár az lennék. Még az is jobb lenne ennél a reménytelen létezésnél. Egy hónap és lekell adni azokat a hülye jelentkezési lapokat.De mit írjak be? mi faszt? ... hova van esélyem?! egyáltalán van valahova? Nem érdekel , ha dolgozom kell majd a gimi után ,de hogy nézzek majd a szüleim és barátaim szemébe, akik mind sikeresek és való váltják az álmaikat?...
Jó, mond azt, hogy nekem ott a zene , amiben igazad van , de ma is 5 órát töriztem, ha nem többet. Ráadásul megint megakarnak buktatni matekból. Annyira szánalmas vagyok. Semmi hasznom. Semmi értelme az életemnek.
Ha nem félnék ennyire a haláltól már 14 évesen kinyírtam volna magam. Anya azt mondta ezt majd kinövöm és felejtem. De nem. továbbra is ugyan úgy látom magam mint 4 évvel ez előtt. Ugyan úgy hányingerem van magamtól. Pont olyan vagyok , mint amilyen sosem akartam lenni.